Van egy modernkori fóbia, ami sokkal elterjedtebb, mint a pókoktól, a repüléstől vagy a sötéttől való félelem: ez a nem evéstől való rettegés. Avagy nézzük meg, hogy miért félünk attól, amit őseink túléltek.
Elég csak kimaradnia egy reggelinek, máris jön a pánik: „Leesik a cukrom!”, „Nem tudok gondolkodni!”, „El fog fogyni az izomzatom!” – mintha az emberi szervezet egy cukorral működő robot lenne, amit háromóránként újra kell tölteni, különben leáll a rendszer.
Pedig a valóság épp az ellenkezője: nem a nem evés betegít meg, hanem az állandó evés.
Az étel mint modern biztonsági védőháló
A legtöbben nem éhségből esznek, hanem félelemből. A falat nem táplálék, hanem nyugtató. Egy szelet kenyér vagy egy marék keksz ma: a „ne aggódj, minden rendben lesz” modern változata.
Csakhogy ez az önnyugtatás hosszú távon olyan, mintha minden szorongásra antidepresszánst szednénk: a szervezet elfelejti, hogyan kell egyensúlyban maradni magától. Az állandó rágcsálás olyan, mint amikor valaki soha nem veszi le a gipszet – mert fél, hogy a karja elgyengülne. Csakhogy a test ugyanúgy, mint az izom, edzésben tartja magát, ha néha nincs étel.
A test nem törékeny, hanem zseniális túlélő.
A testünk több százezer éves túlélő rendszer. Őseink napokig vadásztak, gyűjtöttek, és mégis éles elmével, energikusan tették – különben rég kihaltunk volna. A szervezet nem kapcsol le, ha nem kap ételt, maximum átkapcsol és a máj glikogénből, majd zsírból biztosít energiát.
A hormonrendszer pedig okosan finomhangol:
- a kortizol segít mozgósítani a raktárakat,
- a növekedési hormon megőrzi az izomtömeget,
- a ketontestek az agynak adnak üzemanyagot.
Más szóval: amikor nem eszel, a tested dolgozni kezd – nem pedig széthullani.
A modern ember viszont elhitte, hogy a szervezete egy törékeny porcelánbaba, amit háromóránként etetni kell, különben megreped.
„Leesik a cukrom!” – vagy csak elvonási tünet?
Az a hírhedt „leesik a cukrom” sokszor nem más, mint a szénhidrátfüggőség elvonási tünete. Aki naponta hatszor eszik, sok cukrot, finomított lisztet vagy akár „egészségesnek hitt” müzliszeletet, annak a szervezete megszokta, hogy folyamatosan dopaminlöketet kap az ételből.
Amikor ez elmarad, a test tiltakozik – remegés, idegesség, fejfájás. Nem azért, mert tényleg éhezik, hanem mert elvonási fázisban van. Pont úgy, ahogy a koffeinmegvonás fejfájást okoz, a „cukor-megvonás” is tud testi tünetet produkálni.
Ez azonban nem betegség, hanem a gyógyulás első jele.
Evésből lett életforma
Sok ember napja ma így néz ki: reggelire zabkása, tízóraira joghurt, ebédre tészta, uzsonnára gyümölcs, vacsorára valami „könnyű” – és este még egy kis nasika.
Összesen napi 6-8 inzulinlöket, folyamatos emésztési munka, soha nem pihenő hasnyálmirigy.
Ez olyan, mintha egy gyárat 24 órás műszakban, szünet nélkül járatnánk. Nem csoda, hogy a gépek előbb-utóbb túlmelegednek: inzulinrezisztencia, puffadás, reflux, fáradékonyság – ezek mind a folyamatos „üzem” tünetei.
A test időről időre pihenni akar, de az emberek már a gondolattól is rettegnek, hogy nem esznek.
Az üresség, amitől félünk
A nem evés nem csak fizikai kihívás – lelki tükör is.
Amikor nem eszel, megjelenik az üresség, és vele az összes elnyomott érzés: fáradtság, düh, unalom, szorongás. Az evés gyakran nem más, mint ezeknek a kitöltése. Aki megtanul néha nem enni, az valójában nem a testét edzi, hanem az elméjét.
A böjt nem önkínzás, hanem önuralom-gyakorlat.
A valódi erő nem az evésben, hanem a tűrésben rejlik. A modern ember azt hiszi, az étel ad erőt. Pedig az erő akkor derül ki, amikor nincs étel.
A nem evés az a pillanat, amikor megtapasztalod, mire képes a tested és az elméd, ha nem a gyomrod diktál. A tested ilyenkor aktiválja azokat a folyamatokat, amik javítják a sejteket (autofágia), csökkentik a gyulladást, és újraérzékenyítik a hormonokat.
Ezt a folyamatot a modern ember „rosszullétnek” hívja – pedig gyógyulásnak kéne neveznie.
Az evés a természetben ritka esemény
A természetben nincs hűtőszekrény. Az állatok nem esznek háromóránként – esznek, amikor tudnak, és közben regenerálódnak. A mi szervezetünk is erre van tervezve. Csak mi hittük el, hogy a napi ötszöri étkezés a civilizáció jele, miközben az egyensúly elvesztésének tünete.
Nem az a baj, hogy eszünk – hanem az, hogy nem tudunk nem enni. A test nem gyengül el, ha kimarad egy étkezés – hanem végre levegőhöz jut. Nem az izmok fogynak el, hanem a felesleg, a zaj, a feszültség, a függés.
A böjtölés, vagyis nem evés nem ellenség, hanem eszköz. Olyan, mint amikor lehalkítod a zenét, hogy meghalld a csendet.
A tested nem gyenge: csak sosem engedted meg neki, hogy megmutassa, milyen erős valójában.
Haris Éva